Az illóolajos növényeket és azok illatos/aromás anyagait az évezredekkel ezelőtti ősi civilizációkban - India, Kína, Egyiptom - is használták testápolásra, gyógyításra, vallási szertartások nélkülözhetetlen részeként, szerelmi csábításokra, járványok terjedésének megállítására, vagy a halottak bebalzsamozására. Az ősi Indus-völgyi civilizációt feltáró ásatások során a mai Pakisztán területén i.e. 3000-ből származó terracota „desztilláló készüléket”, valamint parfümök tárolására használt edényeket találtak, mely arra utal, hogy 4-5 ezer évvel ezelőtt az illóolajos növényeknek nem csupán a kivonatait, hanem a desztillátumát (illóolajban gazdag kivonatát) is használták.
Az illatos olajok és gyanták a föníciai kereskedők révén jutottak el Keletről az Arab-félszigetre, majd onnan a mediterrán területeken fekvő ókori görög és római birodalomba.
Az illóolajok használata a középkori Európában először Spanyolországban, később Dél-Franciaországban vált ismertté, majd mindenütt elterjedt. A kolostorokban igen magas szintre emelték a gyógy- és illóolajos növények termesztését, e növények és az illóolajok használatát.
A gyógy- és aromás növények, valamint illóolajok széles körű alkalmazása azonban a vegy- és gyógyszeripar fejlődésével és térhódításával egy időben fokozatosan háttérbe szorult. Mintegy 100 évvel később ismét kezdték fel- és elismerni azt, hogy a növényi anyagok - köztük az illóolajok - „természet adta” gyógyhatása mással nem pótolható.